Zarándoklat Békéscsabára, Gyulára,

A Körmendi Kolping Család közössége az új evangelizáció évében 2012. július 25- 28-án zarándoklatot szervezett. Zakó Jenő Nemesbőd plébánosa volt a zarándoklat lelki vezetője. A negyvenhárom fős csoportot Békéscsabára, Gyulára kísérte el.

Az első nap Szarvason rövid időre megálltunk sétahajózáson vettünk részt a hangulatos Holt-Körösön az ötven személyes Katalin II. sétahajóval. Majd utunkat folytatva Békéscsabára érkeztünk ott nagy szeretettel fogadtak bennünket a helyi kolpingosok. A finom hazai csabai kolbásszal és pogácsával vendégeltek meg minket. Új barátságot, alakítottunk ki Szeblák Tamással a helybeli Kolping Család elnökével és munkatársaival. A vacsora után, a szállás elfoglalása a Szent István egyetem kollégiumában volt.

Második nap reggeli után a békéscsabai Páduai szent Antal templomban volt az első szentmisénk. A templomról: neogótikus stílusú katolikus templomot, mely mai formáját 1910-ben nyerte el,1910.június 12-én szentelte föl Fettser Antal nagyváradi káptalani püspök. 2004 évi felújításakor harmonikus belső teret alakítottak ki. A szentmise után felkerestük a Munkácsy Emlékházat. Munkácsy Emlékházról azt lehet tudni, hogy Steiner Jakab az Apponyi grófok intézője az 1840-es években, a csabai szőlőkben nyolc szobás kis klasszicista kastélyt épített. Mivel a belső tér teljesen körbejárható, alkalmas kiállítóhelynek. Különösen, hogy falai között valaha olyan híressé vált ember töltött boldog perceket, mint Munkácsy Mihály. Az ő édesanyja testvére Reök Sarolta volt, az építtető Steiner Jakab felesége. Ennek emlékére rendezték be a hátsó négy teremben a Munkácsy Mihály munkáságát huszonegy festményével reprezentáló kiállítást. Ezeket a képeket a Magyar Nemzeti Galéria anyagából kölcsönzik, míg a város tulajdonát képező kilenc Munkácsi művet a Munkácsy Mihály Múzeum őrzi. Megnéztük még a Jézus Szíve templomot. A templom története. Az Erzsébet helynek (Jaminának) nevezet városrész katolikus temploma a második világháborúban elpusztult. Az új templomot 1993-ban adták át a híveknek. A Jézus szíve Római Katolikus templom 500m2-es seccoja, amely Patay László alkotása 530 alakot köztük nemcsak bibliai személyeket, hanem közismert történelmi, ismert közéleti egyházi személyiségeket is ábrázol. Utunkat folytatatva Gyulára érkeztünk. A vacsoránk után a szállás elfoglalása Göndöcs Benedek Középiskola Kollégiumában.

Harmadik nap a reggeli után szentmise a Nádi Boldogasszony kegytemplomban volt. Rövid története. A belvárosi katolikus templomot mai formájában 1775-ben kezdték építeni Linck János Károly uradalmi építész tervei alapján, Harruckern Ferenc kegyúr jóvoltából, barokk stílusban klasszicizáló elemekkel. A templomot a Szeplőtelenül fogantatott Szent Szűz tiszteletére áldották meg 1777-ben, majd szentelték fel 1823-ban.

Délután szabad program következett. Voltak, akik a Gyulai várfürdőben fürödtek és voltak, akik a gyulai végvári napok rendezvényein vettek részt.

A rendezvény történelmi háttere: Gyula fénykorát a Hunyadiak korában élte. Mátyás király tette meg a várost Békés megyeszékhelyévé, az uradalmat pedig fiának, Corvin Jánosnak adományozta. A Hunyadi család tagjai több fényes győzelmet arattak a török hadak felet. Gyula a XVI. század közepére a török hódítás kiterjedése miatt a magyar végvári rendszer három legjelentősebb végvárának egyikévé vált s ezzel a török magyar harcok állandó színterévé lett. Gyula nem csak jelképesen tekinthető Európa védőoszlopának, mert falai között szinte egész Közép Európa fiai képviseltették magukat. Egyetlen elestét követően 129 évig török közigazgatási egység központjaként működött.

Negyedik az utolsó napon reggeli után szentmise volt a Nádi Boldogasszony templomban. Majd a Mária kegytárgymúzeum, Boldog Apor Vilmos emlékszoba és a gyulai Szent József templom megnézésére került sor.

Hazafelé érkezve megálltunk Solton egy finom vacsorára.

Mindnyájan testileg, lelkileg felüdülve térhettünk vissza az otthonaikban.

Bedőcs Gyula

Zakó Jenő plébános szentbeszédei:

Páduai Szent Antal társszékesegyház - Békécscsaba - 2012-07-26

Krisztusban Szeretett Testvérek!

            Úgy tűnik a mai szentleckét elolvasva, meghallgatva, s azon el-elgondolkodva, hogy Szent Pál apostol mintha ebben a részben kicsit hagyná a teológiát, az Istenről szóló tanítást, a hittitkok kifejtését és így tovább… és egy meglehetősen hétköznapi, hogy a fülnek nem szép szóval éljek: anyagi problémával foglalkozik, és ezt ajánlja a korintusi híveknek, s nekünk is a figyelmünkbe, kik ma ezt a részletet hallgattuk.

            A kezdet is nem szokványos. Dicsérettel kezd Pál: „Ti mindenben kitűntök: a hitben, a szóban, a tudásban, minden buzgólkodásban, és az irántunk táplált szeretetben: tűnjetek ki tehát a jótékonykodásban is.” (2Kor 8, 7) Hogy lehet ez? A nemzetek apostola, aki az egyik legnehezebb teológiát alkotta meg írásaiban, aki mindig Istent és az Ő tanítását magyarázza, ki tud bővelkedni, ám ha kell, tud nélkülözni is, aki kétkezi munkából tartja fenn magát, mert – ahogy egyik helyen írja – nem akar senkinek a terhére lenni, és senki kenyerét ingyen nem akarja enni, hogyhogy egy anyagi jellegű problémával foglalkozik? Erre buzdít, bátorít?: „…tűnjetek ki a jótékonykodásban is.” (2Kor 8,7)

            Mielőtt azt mondanánk, hogy na hát, még Szent Pál is…?, azért nézzünk a sorok mögé, és próbáljunk meg e között olvasni. Szent Pál apostol nem az anyagiasságra buzdít itt, nem a pénzt helyezi a középpontba, még véletlenül sem. Hanem arra próbál rávilágítani, hogy a jótékonykodással, melynek kétségtelenül van anyagi része is, mennyi jót lehet tenni, mennyit lehet segíteni az egyes embereken, akik rászorulnak, akik valóban még anyagi szükséget is szenvednek a lelki ínség mellett, magyarán szegények. Mert mi is a jótékonykodás? Nem más, mint az, hogy amim van, amennyi tőlem telik, abból adok a másiknak, segítek a szükségén, hogy neki is jobb legyen. Hogy ne legyenek különbségek, hanem – ahogy a szentleckében később fogalmaz az apostol – „…a javak kiegyenlítődjenek.” (2Kor 8, 14) Ez azért nagyon fontos, mert Adolf Kolping szellemisége-lelkisége, a Kolping család közösségi szellemének egyik fő arculata a jót-tevés másokkal, a szeretetből gyakorolt jótékonykodás erénye.

            Azt hiszem, különösebben nem kell ecsetelnem, hogy ha valamikor, akkor ma aztán tényleg olyan világot élünk, hogy akkora egyenlőtlenség van társadalmi csoportok, emberek, családok, s a köztük fennálló életszínvonalbeli eltérésekben, amilyen ritka korokban fordult elő. Vannak a nagyon gazdagok, akik dőzsölnek, de még ez sem elég nekik, hanem a másik, szegényebb emberről még a bőrt is lenyúznák, meggebesztenék, csak hogy nekik még több legyen, s hogy a szegények sorsa hogy alakul, mit sem törődnek vele. Ezeknek aztán beszélhet Szent Pál, püspök, vagy pap, jótékonyságról, egyenlőségről… mit sem foglalkoztatja őket.

            A másik réteg ezektől az emberektől oly messze áll, mint – ahogy a mondás is tartja – Makó Jeruzsálemtől. Középosztálynak már nem lehet nevezni ezeket az embereket, tulajdonképpen bennünket, akik itt ülünk, mert a szegénység szele már bennünket is megcsapott. Mert mikor nem szegény valaki anyagi értelemben? Amikor, ha valamire teljesen hétköznapi, nem luxuscikkre szüksége van, akkor nem kell gondolkodnia, hogy megvegye-e?, hanem megveszi. Vajon közülünk kik azok, akik gondolkodás nélkül vásárolnának ezt-azt? Egyikünk sem. S ez ám nagy probléma!

            S van egy harmadik réteg, akik tényleg koldusszegénységben élnek, s nem azért, mert dologtalanok, mert a másik nyakán élősködnek, vagy segélyért állnak állandóan sorba tanácson. Hanem mert nem tudnak kitörni ebből az ördögi körből, melybe nagyon sokan, higgyük el, akaratukon kívül kerültek. Őket nevezi a mai politikai nyelv –ha úgy tetszik – a mélyszegénységben élőknek. Íme, egy rövid, de azt hiszem tömör és valósághű ábrázolása a mai társadalmi rendünknek.

            Most egy ilyen helyzetben a mai szentlecke szavai mit mondanak nekünk? Mint a Kolping család tagjai, e szentírási sorok mire buzdítanak minket? Mit kell, hogy tegyünk, s jól tegyünk, mint kolpingosok? Jézust állítja például: „Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok.” (2Kor 8, 9) Igen, Jézus koldusszegény volt. Nem volt semmije sem. Egy köntöse volt, az is egy darabból szőve. Nem gyűjtött anyagi javakat, de annál inkább osztotta szellemi-lelki kincseit isteni gazdagságából. Ahogy az egyik ének is mondja: „Volt már szegény az Isten…”

            Tudják, az egyik legnagyobb támadási felülete a Sátánnak az ember felé a pénz mammonja, annak helytelen felfogása. Mert lehet egy embernek sok hibája, ezernyi bűne, gyengesége… azért az alázatra tanítja. De akit a Sátán a pénzzel fogott meg, az nem tanul alázatot soha. Az gőgös marad és kevély. Azt hiszi, övé a világ, mert benne mindent, s mindenkit megvehet –gondolja ő. Pedig nem ám. S nagyon csúfos véget ér az ilyen ember…

            „Nem azért kell gyűjteni, hogy mások megszabaduljanak a szükségtől, ti meg bajba jussatok, hanem az egyenlőségért. Most az ő szükségüket a ti bőségetek enyhíti, hogy majd az ő bőségük nektek szolgáljon szükségetekben segítségül…” (2Kor 8, 13-14) Nem az adakozás mennyiségén, hanem a minőségén van a hangsúly. Gondolj a szegény asszony két fillérjére. Az egyházat, a templomokat is mindig a szegények tartották fönn, azok adakoznak ma is, akik az egyházi adót, meg a perselyadományokat adják. Az igazán tehetőst ritka esetben érdekli az Egyház, a templom, vagy a szegény. Mi adjunk, annyit, amennyi jut, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt választott közösségünkben, nagy családunkban, a Kolping közösségben, de azt szívből, szeretettel, mert a szegényen keresztül is Istennek tesszük a jót.

Á M E N

Nádi Boldogasszony templom - Gyula - 2012-07-27

Krisztusban Szeretett Testvérek!

            Égi Édesanyánkat, a Boldogságos Szűz Máriát köszöntjük és tiszteljük a mai szentmisében. Róla, s az Általa bemutatott és gyakorolt erényeket igyekszünk mi is elsajátítani és követni, mint a Kolping közösség nagy családjához tartozó hívő emberek. Nagyon fontos az, hogy amit Szűzanyánk palástja alatt lábainál ülve hallunk, az életté, szavainkból fakadó hiteles tettekké váljanak bennünk. Igyekezzünk azon lenni, hogy komoly, hiteles tanúi legyünk Máriának, akik Őt és éltető erényeit próbáljuk vinni és megélni egyre hitetlenebbé, Istentől elrugaszkodottá váló világunkban.

            Minden Mária-jelenésnek, mely eddig szerte a világon történt, kivétel nélkül üzenet-jellege van. Ő nem a csoda miatt, pláne nem a csodáskodás miatt jelenik meg az arra kiválasztott embereknek, általában a kicsinyeknek, az egyszerűeknek, hanem azért, hogy Szent Fia szavait tanítsa nekünk, oltsa a lelkünkbe. Nem magát mutogatja Mária, hogy Őt imádjuk. Nem kér Ő semmiben nagyobb, mélyebb tiszteletet, mint ami Neki kijár… Nem! Ő most is Jézusra mutat, hozzá vezet bennünket, kezünket szorosan fogva. Ne engedjük el soha ezt az óvó-védő kezet! Kell nekünk Mária ereje ebben a világban. Különben elveszünk! Vigyázzunk nagyon!

            Milyen jó lenne, ha a Szűzanya vallásos lelkületét mindannyian, papok és hívek egyaránt, legyünk bár akármilyen élethelyzetben is, el tudnák sajátítani. Úgy, amint van, elferdülések, félremagyarázások és köznapian fogalmazva: ködösítés nélkül. Nagyon nehéz feladat ez. Egyszerűségre törekedni. Nem is gondolnánk, mekkora feladat ez az emberi lélek számára. Lemondani saját magamról, vágyaimról, elképzeléseimről, és Isten Anyjának kezébe helyezni magam, sorsom-életem, szeretteimet s ismerőseimet, s kimondani, hogy ne úgy legyen, amint én azt elgondolom, hanem ahogy Mária vezet engem az Istenhez, úgy, amint lelkem üdvösségére szolgál. Nagyon nehéz dolog ez, ám nem megvalósíthatatlan. Sok erőt és türelmet igényel.

            Az embernek ugyanis mindig van egy saját elképzelése magáról és a világról, aszerint, ahogy megismeri önmagát, s ahogy tapasztalatokat szerez az őt körülvevő környezetből. Megpróbál ebben fennmaradni és megélni. Ez teljesen érthető, mindannyian így vagyunk ezzel. Nincs is ezzel semmiféle baj. De mint hívő emberek, különféle csatornákon megismerjük Isten tanítását, s aki egy kicsit jobban odafigyel, kitárja a szívét Isten akarata s terve előtt, az felismerheti azt, hogy neki mi a küldetése ebben a világban, Isten mit szán neki. Ez vonatkozik a Kolping-közösség identitására is. A következő lépcsőfok az, hogy elfogadom az isteni akaratot, és igyekszem azt követni. S itt érünk vissza első gondolatunk lényegi mondanivalójához: mennyire tudom én megvalósítani mindazt, amit az Isten elvár tőlem? Mennyire tudom alárendelni saját lényemet Teremtőmnek, aki – higgyük el – tényleg csak jót akar nekünk.

            Ehhez kell nekünk Mária, mint egy biztos pont. A „Legyen nekem a Te igéd szerint” – Máriás szentírási mondat mindannyiunknak szól, mindenkinek példa. Kimondani nehéz. Úgy kimondani, hogy mögötte ott legyen egész lényem: testem-lelkem, szívem-értelmem, szellemem és vallásosságom. Ugye, hogy nem is olyan könnyű dolog ez? Hisz emberi természetünkből és az eredeti bűn átkából egyenesen következik a lázadás, a makacsság. Ha valami nem úgy történik, ahogy azt elképzeljük, ha nem úgy sikerül valami, ahogy azt szerettük volna, lázadozunk. Háborgunk Isten s ember ellen, nyugtalan a lelkünk. S mennyire vágyunk a megnyugvásra.

            Mai világunkban nagyon sok az ilyen zavart ember. Nyugtalan a lelke. Ebből fakad egyébként ez az eszetlen rohanás is, amelyben élünk. Fut az ember, az emberiség a saját nyugtalansága elől, saját maga elől. Menekülés ez, melynek nem lesz vége, ha nem tudunk megállni, s azt mondani, hogy most már elég! Elég abból, hogy emberek, avatatlanok irányítsák a sorsunkat. Tudnunk kell megállni, szünetet tartani, megpihenni és elgondolkodni. Mennyire fontos lenne ez mindannyiunk életében! Nem engedni azt, hogy a világ, a külső körülmények eluralkodjanak rajtunk. Hanem fölébe helyeznünk saját magunkat és gondolkodásunkat, s felülről, majdhogy nem kívülállóként fentről tekinteni saját sorsunkra, élethelyzeteinkre, még talán saját magunkra is, és azon lennénk, arra törekednénk, hogy kijavítsuk saját jellembeli és egyéb más, főleg tettekből vagy szavainkból adódó hibáinkat és nézeteltéréseinket.

            Közelebb kell hoznunk Máriát, Isten anyját ehhez a világhoz. Ezért vagyunk itt. S ezt azért kell megtennünk, mert egész egyszerűen Ő a mi édesanyánk is. Hisz mindannyiunk Megváltója tette Őt azzá legnagyobb szenvedése és gyötrelme között – a kereszten! Ez volt Jézus egyik legfontosabb tennivalója a kereszten. A Megváltás mellett Édesanyját Édesanyánkká tenni. Fel tudjuk mi ezt fogni? Tudjuk ezt eléggé értékelni? Hát ezért is vagyunk itt. Hogy ezt megtegyük. Alázattal, szeretettel. Máriával együtt megélt hitünket kell kivinnünk innen a templomból, s  ment egy közösséghez tartozó, egy nagy családnak, a Kolping közösségnek tagjaként megmutatni, sokkal helyesebben fogalmazva megélni azt az  emberek előtt. De mindig csak nagy alázattal és szeretettel!

            Máriából nem lehet üzletet csinálni! Ő nem egy nagy „biznisz” – hogy így fogalmazzak – az Egyház számára! Nem azért van, hogy pénz, vagy más egyéb alantas érdekek kiszolgálója legyen. Ő nem azért van, hogy belőle személyi kultuszt építsünk ki magunknak. Hogy rajta keresztül magunkat mutogassuk, hogy hamisan magunkhoz láncoljuk az embereket. De nem ám! Hú de kell ezzel vigyázni! Mekkora kísértés és csapda ez papoknak és híveknek egyaránt. Nem magunkhoz kell kötni az embereket, hanem a Szűzanyához, és Rajta keresztül az Istenhez kell őket elvezetnünk. Ugye, hogy mekkora lemondást követel ez meg tőlünk? Ugye, hogy mennyire veszélyes is lehet lelki és egyéb más szempontból is az, ha nem értelmezzük helyesen, s ebből kifolyólag nem éljük meg a hitünket, Mária-tiszteletünket helyesen?

            A Szűzanya nem azért szól, nem azért jelenik meg, hogy az Egyház, az emberek, papok vagy hívek saját magukat mutogassák utána, vagy legyenek népszerűek általa. Hanem hogy térjenek meg az emberek, találjanak vissza a helyes útra, ha rossz ösvényre tévedtek! Hogy térjenek észhez, ha valami elferdítette a gondolkodásukat, hogy tudjanak szeretni, ha elfelejtették volna. Hogy kulcsolják újra imádságra a kezüket, ha a gonosz szétszakította volna azt. Hogy törekedjenek az egyszerűségre, ha bonyolulttá vagy áttekinthetetlenné vált volna életük. Hogy legyenek irgalmasak, hogy majd annak idején az Isten is irgalmazhasson az ő lelküknek, mikor elébe kell állniuk, mert kell! Ezt senki nem kerülheti el, és számot kell adni, életünkről, tetteikről, mulasztásainkról! Ó, milyen rettenetes is lesz az a nap!

            A mai szentmisében hallgassunk csak… Nyissuk ki szívünket, tárjuk fel értelmünket az isteni igazságok előtt, és engedjük, hogy a Szűzanya fogja a kezünket és vezessen bennünket. S nem kell kétségbe esnünk, ha néha kezünk kicsúszik az övéből. Gyermekei vagyunk mindannyian, s mint minden gyermek keze, néha elszakad az édesanyjáétól, de mindig visszatalál hozzá, mert az az anyai kéz keresi, hisz óvni, védeni akarja! Félti mindentől s mindenkitől, aki veszélyt jelenthet a számára. Bizony, így vagyunk mi is! Mindig arra figyeljünk, hogy a minket kereső és segítő istenanyai kezet megtaláljuk, s még véletlenül se utasítsuk vissza! Mekkora szeretetlenség ez egy édesanyával szemben, pláne Égi Édesanyánkkal szembe!

S mennyien vannak, akik ellökik maguktól Mária kezét. Eldobják, ellökik maguktól, s még sértegetik is! Hogy fáj ez a Szűzanyának! Pedig ahogy Medugorjeban is mondta a Szent Szűz: „Ha tudnátok, hogy mennyire szeretlek benneteket, örömötökben sírnátok.”

Befejezésként én ezt kívánom mindannyiunknak: könnyeket. De nem a fájdalom és a szenvedés nehéz könnyeit, melyek eltorzítják az emberi arcot és lelket…nem. Hanem az öröm, a végtelen boldogság könnyeit, melyek mosolyt fakasztanak az arcunkra, eltörlik a sok szenvedés és megpróbáltatás, félelem és rettegés nehéz barázdáit az arcokon, mert tudjuk azt, hogy Mária mennyire szeret minket! Adja Isten, hogy ezt mindannyian megéljük, megtapasztaljuk, továbbadjuk, és általunk váljék jobbá ez a világ Mária kezét fogva és nem elengedve!

Á M E N

Nádi Boldogasszony templom - Gyula - 2012-07-28

Krisztusban Szeretett Testvérek!

            A mai szentleckében, mely elmélkedésünk alapját képezi, Szent Pál apostol igazában az emberi élet értelméről és értékéről beszél, eszkatológikus, a végidőkről szóló, és az örök üdvösségre vonatkozó távlatokban. Csodálatos az a költői fennköltség, mellyel a mai idézet eleje indul: „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki lelkének minden mennyei áldásával megáldott minket Krisztus által.” ( Ef 1, 3) Áldott emberek vagyunk Szeretteim! Isten által megáldottak! Óriási dolog ez! Oly nagy, hogy még mi, hívő emberek sem tudjuk a maga egészében felfogni ennek az örömhírnek a nagyságát és fontosságát! Születésünktől kezdve Isten magához emel bennünket, már a keresztség szentségében, és áldottá tesz. Mégpedig, - ahogy az apostol is írja - : „lelkének minden áldásával.” (Ef 1,3) S mi, akik egy nagy család gyermekei vagyunk, kiket még egy nagy áldás összeköt a Kolping közösségben, még nagyobb áldást kaptunk, hogy éljünk, szolgáljunk vele! Nagyon fel vagyunk ám vértezve lelkileg, szellemileg az Isten által. Igenis, képesek vagyunk arra, hogy harcoljunk, küzdjünk az életben, minden kísértés és rossz, minden bűn és ármány, minden tévedés és fajtalanság ellen, mely veszélyeztet minket, és Isten ellen akar fordítani, vagy el akar szakítani bennünket Tőle.

            Mindenben Krisztus a példánk, vigaszunk és támaszunk. „Őbenne választott ki minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt.” (Ef 1,4) Miért? Mert Jézus Krisztus, emberségében mindent vállalt és mindent megjárt értünk, hogy élete példájával bizonyítsa az Isten szerinti élet lehetőségét, nagyszerűségét és szépségét, hogy lehet azt választani, megélni és felajánlani, mint ahogy Ő tette… elsősorban értünk, emberekért. És igenis a Kolping család tagjaként áldássá válhatunk mi is a világ, az Egyház, a plébániánk, sőt egymás számára is! Mi más lehetne e sok nehézség és szorongattatás között a vigaszunk, reményünk és boldogságunk, mint ez? Reményünk, hitünk, szeretetünk van, egymás és Isten iránt. Ez kell, hogy örömmel töltsön el minket. Még ha mindenki el is hagyna, még ha mindenki ellenünk is fordulna, még ha a legszerencsétlenebbnek éreznénk is magunkat ezen a földi planétán – mert nem is egyszer érezzük így magunkat – az Isten sosem hagy el bennünket, ő nem fordít hátat, ő szeret és vígasztal. Menedék a veszélyben, oltalom a támadás ellen, erő az erőtlenségben, vigasz a szomorúságban. Mert Krisztusban kiválasztott minket, hogy szentek legyünk! (vö.: Ef 1, 4) Ez az Ő célja! Hogy szentek legyünk! Ez Isten üdvözítő terve!

            Azt írja Szent Pál, - s ezzel folytatva a szentlecke gondolatát - : „Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy akaratának tetszése szerint Jézus Krisztus által fogadott fiakká legyünk, és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket.” (Ef 1, 6). Tegnapelőtt, amikor Szent Pál a jótékonykodás szeretet-cselekedetéről írt nekünk, azt mondtam a székesegyházban Békéscsabán, hogy Ő, aki olyan szép és mély teológiát alkotott meg, akkor egy egész hétköznapi kérdéssel foglalkozik… bizony ma megmutatja azt nekünk ez idézett sorok tükrében, hogy micsoda hatalmas elme, milyen mély hitű, igazán megtért, és szeretettel teli ember Ő. Leveleinek egyik legtöbbet idézett, legmélyebb tartalmú és legköltőibb finomsággal és érzékkel megfogalmazott igazságait olvastuk fel. S figyeljük csak meg! Mindig Jézus Krisztusra utal. Rá irányítja a figyelmünket. Még ha az Atya jótetteiről beszél is, Jézus Krisztus nem maradhat el.

            Hogy is maradhatna el… Ő, Aki értünk mindent vállalt és végbevitt. Őt állítja szüntelen példaképül elénk. Mint egy szavakba öntött, írásba foglalt, tanításban ajándékba kapott Krisztus-ikont. Mint amilyen ikon itt tőlem jobbra, a falon függve is látható, csak betűkbe öntve, szavakká formálva. S nekünk más dolgunk nincs is, mint szemlélni ezt az Ikont. Ezt a végtelenségig tökéletes Krisztus-arcot, elénk tárt hiteles Isten-ábrázolást. Életünkben nagyon sokszor fel kell erre a szóbeli Krisztus-arcra tekintenünk. Tudom én, hogy nehéz, tudom én, hogy sokszor erőtlen az ember, tudom azt, hogy néha arra sincs erőnk és időnk, hogy megálljunk, tegyünk valamit, tudom, hogy nehéz sokszor időt és energiát magunknak is adni, nemhogy még másoknak… de meg kell próbálni erőt venni magunkon. Akkor is, ha nehéz, akkor is, ha lehetetlennek látszik… mert valamiből élnünk kell, valamiből táplálkoznunk kell. S ez nem lehet más nekünk, csak a hitelesen, Szent Pál apostol által elénk tárt, elénk élt Krisztus arc, Krisztus-ikon. Nézzünk hát rá bátran hallgatva a róla szóló tanítást!

            „Őbenne nyertük el vére árán a megváltást és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet teljes bölcsességben és megértésben gazdagon árasztott reánk.” (Ef 1, 7-8) Ímhol, a Megváltás művének titka és teljessége szavakba zárva. Jézus szabad akaratból vállalt engedelmességének csodálatos titka. „Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervet, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban, mint Főben egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van.” (Ef 1, 9-10) „Az idők teljessége” (Ef 1, 10) kifejezés itt azt jelenti, amikor már elteltek az Isten által meghatározott korszakok. „A …Krisztusban, mint főben egyesít mindent…” (Ef 1,10) kijelentés pedig – ha az eredeti , meglehetősen ritkán használt és szereplő görög szó, szó szerinti jelentését vesszük: »Egy fő alatt egyesíteni« mindent. Tulajdonképpen erről szól az egész levél: Krisztus fősége alatt újjászületik, és új egységet alkot az egész világ, zsidók és pogányok, hogy mindannyian Istenhez térjenek. Ezt a boldog országot várjuk, ebben higgyünk, bízzunk, reméljünk, eszerint alakítsuk életünket, és akkor nem csalódunk soha

A mai kor emberének nagyon sok kihívással kell megküzdenie. Nem egyszerű dolog a mai világban élni, és nem egyszerű a mai világban embernek maradni. A mostani idősebb generáció, de még a középkorosztályt alkotó 50-60 éves emberek élete során is akkora változáson ment át a világ gazdasági, szellemi, műszaki, erkölcsi és lelki téren egyaránt, amely változásokkal nem egyszerű lépést tartani. Minden nap küzdeni kell. Amikor felkelünk reggel ágyunkból, már tudjuk, hogy ez a nap sem lesz könnyű, ilyen és ilyen kihívások állnak előttünk, hát még azok, amelyekről reggel nem tudunk, amelyekkel napközbe kell szembesülnünk, és ugyancsak a vállunkra vennünk.

            Nem könnyű a mai világban embernek lenni. Tudom, sosem volt az, voltak bizonyos korszakok, amikor egy-egy szegmense az életnek kiemelkedően rossz volt, néha talán elviselhetetlen is: szegénység, háború, aztán megint csak koldusság, kizsákmányolás, elmaradottság… Sorolhatnánk végestelen végig azokat a megpróbáltatásokat, melyeken elődeinknek, vagy a mai idősebb korosztálynak át kellett mennie.

De azért ennyi rossz között mégis volt valami, ami segített az embereknek. Ami erőt, reménységet, tartást adott még a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb embernek is. S ez a hit volt. A szent vallás volt az, amely megtartotta az embereket. Mert tudták, van kihez menniük, van kihez fordulniuk akár a templomban, akár otthon, a zárt ajtók között keservesen elmondott, néha tán végigzokogott, szívből jövő imádságaik közben.

            Ma minden az ember rendelkezésére áll. Minden a kezünknél van. Ha meg akarom tudni, mi történt a föld másik felén, megnézem a híradót, vagy ha türelmetlenebb vagyok, az internet világában másodperceken belül információkhoz juthatok olyannyira, hogy szinte részesévé válok az eseményeknek. Ma mindent megkaphat az ember, amit csak akar, amire csak szüksége van, persze ha van hozzá elég kapacitása, elég pénze. Ez önmagában még nem lenne baj, különösen akkor nem, ha mindenki egyformán, egyenlően juthatna hozzá mindenhez.

A baj ott kezdődik, ami ennek a söpredéke, hordaléka. Amit ez az óriásira kitárult világ magával hozott. Ezzel a növekedéssel sajnos az emberi szellem és lelkület a nagy többséget elnézve nem tud lépést tartani. Elmaradtunk… Sokan nem találnak ki ebből a káoszból. Egyedül maradnak. Magányosakká válnak, nincs már se Istenük, se emberük. Ebbe a túlfejlett világba az ember már nem akarja beengedni az Istent, és pont azt zárja ki belőle, s következésképp az életéből, érzéseiből, Aki mindennek tartalmat adna, aki meg tudná tartani eben az őrült tempóban, melyet körülöttünk a világ diktál. Elkövette az ember azt a hibát, hogy száműzte magából és a világból azt, Aki törődött vele, akihez közel került. Erről szól a mai szentlecke.

            Azt írja Pál apostol: „Ti, akik egykor „távol” voltatok, Krisztus Jézusban most „közel” kerültetek, Krisztus Vére árán.” (Ef 2, 13) Mintha most megint afelé tartanánk, hogy távozunk az Istentől. Hátat fordítunk neki. Nem keressük a társaságát. Pontosabban azok az emberek, akik most nincsenek itt, akik nem ünnepelnek velünk együtt… már nagyon rég óta. S csodálkoznak ők is, meg mi is, hogy nincs nyugalmuk, nincs békességük. Hát mitől lenne? Az állandó rohanástól, az össze-vissza kapcsolatoktól, a rendezetlen élettől, a sok félbehagyott dologtól: belekezdek ebbe is, abba is, ha nem tetszik, nem sikerül otthagyom ezt is, azt is, majd megint egy új, s majd az is ilyen véget ér… és az ördögi körnek sosincs vége… Csodálkozunk? Hol van itt a békesség, a lélek nyugalma, rendszeresség? Hol van ebből az Isten? Hol van Krisztus?

            Pedig Ő – Szent Pál szavaival élve a mai szentleckéből: „Eljött, hogy békét hirdessen nektek a távol levőknek, és békét a közel levőknek.” (Ef 2, 17) Krisztus földi fogadtatását ismerjük, a kimenetelét tudjuk: hisz kétezer éve erre tekintünk fel: a keresztfára. És ma?... Hol van Krisztus az én életemben? Hogy fogadom én őt? Hogy keresem a békét, amit ő mindenkinek elhozott? Mert Ő nem válogatott, mindenkit nézett, hisz minden ember az ő képmása, mindenki hozzá tartozik, akit megteremetett, még ha félre siklott is az élete. Keresem én a békét? Szolgálom a béke ügyét? Nagyon fontos kérdések ezek, melyek a mai vasárnap liturgiájának gerincét képezik. Erről szól a mai nap. Ezt akarja Isten tanítani nekünk ma.

            Ugye, hogy nem egyszerű kérdések ezek? Mert ha mindenki szépen a saját lelkébe-szellemébe tekint, hát bizony találhat némi hiányosságot, némi javítani valót, talán még választ sem talál némely kérdésre. Nos, itt az idő, az alkalom. Krisztus a mai nap mellénk áll, és segíteni akar az apostol tanítása által. Keressük őt, és ha megtaláltuk lelkünkben, kérjük, adjon útba igazítást nekünk. Adjon békét, adjon tiszta értelmet, érző szívet, halló fület. Oly nagy szükségünk van erre a mai világban. Mindenkinek. Szeretnénk boldogok lenni, már itt a földön is. De ez Isten nélkül nem megy. Ha ezt sikerül felismernünk, már nagyon sokat tettünk, s ha Krisztust kérjük, Ő segít nekünk, hisz: „Az ő révén van… szabad utunk az egy Lélekben az atyához!” (Ef 2, 18)                 

 Á M E N